Olyan nehéz címet adni

Ha valami már nincs, ami eddig volt, az elkezd hiányozni. Ugye milyen logikus? Kivan ez találva. Az utóbbi időben rengeteget gondolkoztam. Annyi emlék, annyi fontos pillanat eszembe jutott. Amiről eddig azt hittem feledésbe merült már rég. Nem tartottam fontosnak őket. Pedig kellett volna. Az igazság az hogy nem értékeljük eléggé az időt. A szeretetet. A törődést. De még a rosszat sem. Sokszor átsiklunk a hibáink felett. A szőnyeg alá söpörve úgy érezzük túl vagyunk rajta. Aztán később az idő bebizonyítja hogy mégsem.

Tudod hogy hiányzik az ölelésed? Vagy mondok jobbat. Egyszerűbbet. Például mint amikor rám néztél. Őszintén, tisztán, szerelemesen. Átadva magad minden érzésednek. Annyi mindent láttam azokban a szemekben, és talán mégsem. Talán nem láttam őket csak néztem. Elfogadtam hogy vannak, mintha magától értetődőnek venném hogy ezek a szemek mindig így fognak majd csillogni ha meglátsz. Pedig nem. Milyen buta az ember. Vagy mégsem? Hazudnék ha azt mondanám nem hiányzik. De akkor is hazudnék ha azt mondanám mindig ezt akartam. Mert nem.

Sokszor elakartalak lökni. Sokszor idegesítettél. Untalak, mérges voltam, volt hogy gyűlöletet éreztem. És azt hogy megfojtasz. Igen. Egy kalitkában éreztem magam, máskor meg a mennyországban. Akkor még is mi az ami hozzád köt? Talán az idő? A megszokás? Vagy az a láthatatlan fonal amit gyerek korom óta tartogatok annak a bizonyos személynek aki majd elrabolja a szívem? Ma sem tudom. Úgy érzem már csak az emlékek kötnek hozzád. Azok a csodálatos pillanatok, amikor úgy néztél mintha én lennék a minden. Nem a rózsák, amiket tőled kaptam, nem a sok elfeledett szó mint hogy szeretlek, nem is az amikor olyan szorosan öleltél. Hanem a tekinteted. Mert azzal mindent kitudtál fejezni. Nem véletlen a mondás. A szem a lélek tükre. Te ennek a tökéletes mestere voltál.

És most mit látok? Néha magam sem tudom. Mintha fájdalom, lenézés és gyűlölet, vagy talán unalom összekotyvasztott főzete lenne abban a tükörben. És olyan fájdalmas. Sokszor csak egy pillanatra nézek a szemedbe. Nem túl sokáig. Mert minél tovább nézem annál jobban fáj. És nem csak fáj. Megfojt.

Valami összetört. Én ezt nem akartam elfogadni, de te megtetted. És milyen igazad volt. Előrébb láttál mint én valaha is. Ezt már nem lehet helyrehozni. Ezért még egy kicsit becsukom a szemem és elképzelem hogy minden olyan mint régen. Nem túl sokáig, mert félek ott ragadok a valaha volt legjobb szerelem árnyékában, ami majd nem ereszt és hamis ábrándokat kelt bennem. És amikor újra kinyitom a szemem, te már nem leszel ott.

Ez fájni fog. De nem vagyok mazochista. Tudom hogy elfog múlni, és tudom hogy elfogom fogadni a sorsom. Jól mondták. Nekünk van közös utunk. De azt elfelejtették mondani hogy meddig tart ez az utazás. Látom már. Nem örökké. De ez nem feltétlen baj. Olyan sok minden vár még ránk. És én mindig csak a jóra emlékszem majd. Jó ember vagy. Hibákkal együtt létezel mint minden ember, és van még mit tanulni, de azt hiszem ha majd újra szeretsz, azt őszintén fogod tenni.